Amikor eldöntöd,hogy végképp leszámolsz az életed egy bonyolult periódusával,valahogy mindig közbejön valami. Megbetegedett,a pasi,akit ki akartam törölni az emlékezetemből,akivel végérvényesen le akartam számolni,most az intenzíven fekszik.Nem tudom megtenni,hogy ne legyek mellette,hogy ne tartsam benne a lelket,annak ellenére,hogy nemrég még én kívántam neki torokgyíkot és fekélyes kiütéseket. Nem kaptam választ tőle a kérdéseimre,sosem magyarázta meg,hogy miért bánt velem így,csupán mindig azzal védekezett,hogy az ő élettapasztalatával és a csalódásai után nem enged egykönnyen újabb embert közel magához. Hát persze,csak én hülye ezt nem vettem észre.Valahogy mindig volt rá megfelelő indokom,hogy vajon most miért viselkedik így,de bezzeg majd holnap... Tényleg igaz,hogy a pasik végtelenül egyszerűek és kár nekünk nőknek merengni és tovább gondolni a kijelentéseiket,amit mi jelentős tartalommal töltünk meg és sok-sok óránk megy rá a tovább gondolására,az nem jelentett se többet se kevesebbet,mint magát a kimondott szót. Nem teszek fel több költői kérdést,hogy vajon miért nem láttam a fától az erdőt,hogy nem vettem észre,miért voltam becsapható? Azért,mert nem őt láttam,hanem azt,akit látni akartam.Olyan tulajdonságokkal ruháztam fel,amikkel sosem rendelkezett és a sok távol töltött időben volt időm kiszínezni jelentéktelen dolgokat,majd ezekből táplálkozni,és számon kérni rajta,amikor újra együtt voltunk.Amikor pedig rájöttem,hogy nem is ilyen,gondoltam,biztosan velem van a baj,miattam van.Abba bele sem gondoltam,hogy csak a saját fantáziavilágomban létezik Ő,aki pedig néha időt szán rám,az csak egy pasi,akire építkezve megalkottam a tökéletest,aki persze nem létezik. Most pedig a tökéletes prototípusa betegen fekszik,és én legszívesebben ordítva esnék neki,hogy leverjek rajta mindent,és elégtételt vegyek. De nem tehetem.Várnom kell,pedig utálok várni...És a várakozásban a bizonytalanság a legrosszabb,most nem kérdezhetek,de később vajon lesz rá alkalmam?Vajon akkor válaszolni fog,vagy majd jön újabb kifogás? Most a betegség,régen a munka és ha a történelem valóban ismétli önmagát,amint rendbe jön ismét következik a munka periódus. Tehát ha lenne egy csöppnyi eszem,elfogadnám,hogy sosem kapok választ,és kilépnék végképp az életéből.De e helyett mit csinálok? Természetesen állok az ágya mellett,hallgatom,hogy ő mennyire beteg,neki mennyire fáj,ő mennyire le van maradva a munkájában,őt ne sajnálja senki,neki mennyire rossz,az a sok mellékhatás,fejfájás,és émelygés és kényelmetlen az ágy és ......................................ssssssssssss.................................................................... Szóval betölti a fejem,hogy én,I,Ich,engem,nekem,rólam,....Elmosolyodtam,és akkor jöttem rá,hogy itt mindig minden róla szólt. Kiszerettem belőle.Végérvényesen.